Magyarországon dolgoztam nevelőként nevelőotthonokban. Többször is megkérdezték tőlem, hogy miért "turkálok a szemétben", hiszen annyi normális állás van. Úgy éreztem, hogy ott van rám szükség, a "szemétdombon". Megtapasztaltam, hogy a gyerekek ott nem hátrányos, hanem lehetetlen helyzetben vannak. Rengeteg konfliktusom volt, elsősorban a kollégákkal, felettes szervekkel. Azt sem tudtam igazán elérni, hogy ne legyen éhes, fázó gyerek körülöttem. Néhányan vittük az iskolába a szendvicseket a bejáróknak, az intim betétet a lányoknak, ruhákat, cipőket és mindent amit csak tudtunk, de sosem volt elég. Állandó életérzésemmé vált a "kéne”, a tehetetlen düh, a harag. Ez az, amit sosem fogok elfelejteni.

A szakiskolában a bejárós gyerekek közül csak az ebédelhetett, akinek be volt fizetve az ebédje. Csaltunk ahol tudtunk, a hiányzó gyerekek ebédjét kikértük és szétosztottuk. Ez sem volt elég. Az egyik fiú kérte, hogy engedjem ki a boltba, mert aznap még nem evett. Kiengedtem és amikor visszajött láttam, hogy egy csomag szotyit vett, arra volt pénze. Azt ette aznap.

Órákon át hülyeségekről beszélünk az értekezleteken, osztogatja az aktuális elit a nevelési irányelveket, a gyerekek pedig éhesek és fáznak. Nemhogy számítógép, áram és víz sincs otthon. Hatalmas szakadék tátong a duma és a valóság között. Sosem értettem, hogy miért nem veri ki a biztosítékot az állami gondozás ügye. Ufónak éreztem magam.

Lassan 10 éve már, hogy Izraelben élek. Döbbenten ismertem fel, hogy nem borultam ki évek óta. Itt minden ötletemet támogatják és finanszírozzák, sosem találkoztam pénzügyi korláttal. Kérsz egy pingpong asztalt? Tessék. Van egy tehetséges gyereked és dobot szeretnél? Tessék. Itt örülnek annak, hogy dolgozni akarok. Végre akadályok nélkül dolgozhatok. A sebeim viszont nem gyógyulnak, az életem részévé váltak.

Ahogy egykori gyerekeim is, akik ma már felnőttek.

Róluk mesélek.

Csongovai Hilda, a cigánysimogató