Magyarországon dolgoztam nevelőként nevelőotthonokban. Többször is megkérdezték tőlem, hogy miért "turkálok a szemétben", hiszen annyi normális állás van. Úgy éreztem, hogy ott van rám szükség, a "szemétdombon". Megtapasztaltam, hogy a gyerekek ott nem hátrányos, hanem lehetetlen helyzetben vannak. 

Második rész. 

Nagyon régen, egy nevelőotthonban állandóan konfliktusom volt a vezetéssel az étel adagok miatt. Ott álltam 20-25 kamasz fiúval és állandóan éhesek voltak. Tudtuk, hogy az igazgató és a konyhai dolgozók disznókat nevelnek, munka után vitték haza a hatalmas adag "maradékot". 

Nem tudtam nagy eredményeket elérni ebben az ügyben sajnos, csak annyit, hogy az én csoportommal kicsit bőkezűbbek voltak, elsősorban akkor, amikor ott voltam. Szörnyű volt és a mai napig szégyent érzek. Ott voltam, láttam, fiatal voltam és nem tudtam tenni szinte semmit. Olyan válaszokat kaptam, hogy ne hisztériázzak állandóan, otthon még ennyit sem kapnának, örüljenek annak, ami van... Persze a gyerekeim mindig csináltak valamit, amire hivatkozva megkérdezhették, hogy komolyan ezért a cigányért küzdök, aki úgyis a börtönben végzi?

Mindenhol, ahol dolgoztam, voltunk páran, akik a gyerekeket látták, nem a cigányt. Hordtuk néhányan a ruhákat, az ételt, a filctollat, amit csak tudtunk. Páran. A kollégák nagyrészt próbáltak távol maradni érzelmileg, gyakran azért maradt el egy-egy ölelés, hogy ne kapjanak tetűt. Nem lehet ezt tudatosan elhatározni, nekem nem ment az érzelmi elhatárolódás. Ugyanakkor a miénk mindig szélmalomharc volt. Csak pillanatnyi örömöket tudtunk okozni és végig kellett néznünk rendszerint az életutak keserves kudarcait. Sajnos a nevelőotthonos gyerekek gyerekei is nagyszámban a nevelőotthonokba kerülnek. A sorsok "öröklődnek". Az alapvető változáshoz a rendszernek, a társadalomnak kell változnia. Ahol a gyerek az gyerek és fel kell zárkóztatni. Mindenáron.

Vannak szívmelengető tapasztalásaim is. Amikor az egykori gyerekeim felkeresnek, mesélnek magukról, megmutatják a gyerekeiket. Akkor érzem, hogy megérte. Sorsok, életek, ahol lehetett egy kis szerepem, talán adtam valamit, amire az adás pillanatában nem is voltam tudatos. Amikor emlékezünk, mindig arra gondolok, hogy lehettem volna jobb. Sokkal jobb.

Bárcsak itt Izraelben nevelkedhettek volna az egykori gyerekeim! Sosem lettek volna éhesek, minden lehetséges fejlesztést megkaptak volna. Sosem érezték volna, hogy ők valami alsóbbrendű kaszt tagjai. Bárcsak.

Cigánysimogató első részét itt tudod elolvasni.