Egy rossz lépéssel indult minden. Mondogattad, hogy fáj a derekad és fura a lábad. No meg azt is, hogy nincs időd, meg kedved orvosokra, majd helyrejön. Aztán ahogy rosszabbodott és már nagyon fájt végre rászántad magad. Már az idegsebészetre készültünk, amikor az időpontod előtt 2 nappal lezárták a kórházakat. Tavasz volt és sokan féltek. Te még télen és az év elején vezetted az autódat, de tavasszal már nem merted vállalni, mert annyira fájt. A vállaid már korábban is, főként a bal. Sok mindent cipeltél a válladon… Persze, villamost vezettem – mondogattad, én meg kenegettem, masszíroztam. - Most jobb így, mondtad halkan, bár az is lehet, hogy csak örültél, hogy abbahagytam. Mosolyogtál, bólogattál, bizonygattad, hogy jobban vagy. Aztán már csak járókerettel tudtál menni. Azonban a távolság, amit meg tudtál tenni hétről hétre fogyott. Segítettem felállni, mosakodni, öltözködni, aztán minden mást is, és az otthonápolód lettem.

Szükség volt valakire, aki veled tud lenni és még ereje is van, kicsit több, mint Anyunak, mert neki már nem volt ehhez. Nagy szó ez kérem szépen! Minden tiszteletem azoknak, akik 0-24 órában otthon vannak és ápolják, gondozzák felnőtt családtagjaikat. Még dolgozhattam is napi 4 órában. Ha lett volna rá, napi 4 órám… De legalább az állam elismeri és segíti az otthonápolókat. Aha. 55.805 forinttal havonta. Ja, hogy ez kevés? Több, mint a semmi. Örüljünk neki. Hogy nem elég? Az nem érdekes. Különben is Családok éve volt, nem igaz?

Év végén végre készült egy MRI, és miután háromszor is áttették az időpontodat, bejutottunk az idegsebészhez. Hosszasan nézte a felvételeket. Négyestől a tizenegyes csigolyáid mindegyikével baj volt. – Miért nem jöttek korábban? – kérdezte a sebész. Vettem egy nagy levegőt - mégiscsak jó neveltetést kaptam – és válaszoltam: a pandémiás lezárás második napjára volt időpontunk. Ellátatlan maradt az apám. Visszafordult a monitorhoz és magyarázni kezdett. Hol latinul, hol magyarul. De a lényeg az volt, hogy nem ismer olyan sebészeti beavatkozást, amellyel segíteni tudna a kialakult állapotán, különben is 95%, hogy fent marad a műtőasztalon, mert hát túlsúlyos, meg még cukorbeteg is és a veséi is rendetlenkednek, a magas vérnyomásáról már nem is beszélve, a polyneuropátia meg csak hab a tortán. És az apám sírva fakadt. Az én nagy és erős apámnak folytak a könnyei, mert megértette, hogy marad a fájdalom és szépen lassan lebénul. Az orvos magyarázott, én viszont már nem hallottam és láttam mást, csak a könnyeit, ahogy fogtuk egymás kezét és néztünk egymás szemébe. A betegszállítóra sokat kellett várni, majdnem 5 órát. Csendben voltunk.

Ez így nem élet, ez nekem nem kell. – Attól a naptól kezdve sokszor mondtad ezt. Mi meg, a család és a szomszédaink, akik a barátaink majd a családtagjaink lettek, sokszor mondtuk neked, hogy na jó, van élet kerekesszékben is, és ebbe azért nem szoktak belehalni. Mindenki mesélt az ismerőseiről, akik jól vannak, és a lehető legteljesebb életet élik úgy is, hogy nem tudják használni a lábaikat. És kezdtél jobban lenni. Segítettél anyunak zöldséget pucolni, vagy a húst kockáztad, de még az elrakni való őszibarack magozásnál is helyt álltál. Mondogattad, hogy csak ennyit tudsz, mi meg rávágtuk, hogy milyen jól csinálod, nagyon ügyes vagy, köszönjük szépen! Megegyeztünk Apu, te és én, hogy kihozzuk a legtöbbet ebből a helyzetből, és jól leszel, napról napra egyre jobban.

Néhány hétig még működött is, de már egyre többször mondtad, hogy nem érzed a lábad. És azok a görcsök… Ekkor még elég volt, hogy én egyedül segítsek neked felállni, de az egyik lábad már csak húztad a járókerettel, viszont még egyedül mentél ki a mosdóba. Aztán lebetegedtünk és karanténba kerültünk. A gyógyulás után kissé gyengébb voltál, de hétről hétre erősödtél, erősödtünk. Már ki tudtuk nevetni az egészségügy protokolljának borzalmas és érthetetlen hibáit. Újra volt lendület a felállásoknál.

Aztán úgy döntöttetek Anyuval, hogy kéritek az oltást. A csapból is ez folyik, meg a családunk egyik része már úgy is megkapta, mert nekik muszáj volt és még ők is élnek. Már másnap érezted, hogy valami megváltozott. Annyi erőd sem volt, hogy fel tudjalak állítani. Üldögéltünk az ágy szélén. Kétségbeesetten kérdezted, hogy miért történik ez veled? Az orvos csak annyit mondott, hogy mellékhatás, nemsokára elmúlik. De nem múlt. Erőtlenek és érzéketlenek lettek a lábaid, és a vállad is egyre jobban fájt. És már nemcsak a mozgatásnál, hanem „csak úgy” is jöttek az egész testedet lemerevítő görcsök. Csakazértis jól leszel! – ezek azt hiszem már csak az én gondolataim voltak, és már tudom Apu, te csak nekem, nekünk akartál megfelelni. A szomszédaink szó nélkül jöttek segíteni, volt, hogy hárman is, hogy az ágyról átültessünk az addigra már középső unokád segítségével megérkezett kölcsönkerekesszékre. Akkortól kezdted mondogatni ismét, hogy ez így már nem élet, ez neked nem kell. Lett W.C. székünk, amit 3 héten belül 3x javítottunk. Azután már jól szuperált. Aztán érkezett egy betegemelő és így ismét elég voltam én is, meg a nagyobbik unokád, aki közben a dédunokáiddal együtt hozzánk költözött. Négy éve volt az esküvőjük. Hogy mekkorát táncoltál akkor Anyuval! Kicsit már fájt a lábad, de hát, olyan nincs, hogy ne táncoltasd meg, pláne az unokátok esküvőjén!

Igyekeztünk minden feszültebb, fáradtabb helyzetet humorral oldani. A születésnapod is nagy buli volt! Mindenkivel beszélgettél, nevettél, tárcsán húst sütöttünk, finom volt a torta is. 70 év. 70 tartalmas, izgalmas, sok tanulással, munkával, szenvedéllyel, félelemmel és szeretettel megtöltött év.

Időközben bedagadtak a kezeid, lábaid. A háziorvos nem vizsgált meg, csak láttatlanul megemelte egy szemmel a vízhajtód. Azért a nyár végén mégiscsak kijött hozzánk. Jött a 2. oltással. Te nem kérted. Az orvos kissé feszülten magyarázott, mondtad, hogy az elsőtől is romlott az állapotod, hogy már csak emelővel tudsz felkelni az ágyról. De csak mondta és mondta, hogy kell a második, mert attól lesz majd jó az első is, hadart, majd, amikor megrántottad a vállad egy gyors mozdulattal már benned is volt a tű. Azután gyorsan távozott. Még a papírokat sem töltötte ki. Előtte jó hangosan telefonált mondta, hogy mindjárt indul, mert valaki tőlünk pár perc távolságban elájult és eszméletlen. Illetve már nem, de nincs jól. Szedte a lábait, mint akit puskából lőttek ki. Azóta sem írtál alá semmit.

Másnaptól már felülni sem volt erőd. De azért ki akartál jönni hozzánk a konyhába, vagy a teraszra. A rendelőben a telefonban csak annyit mondtak, hogy ezt az állapotromlást biztosan nem az oltás okozza, mert az oltás biztonságos, és lám már sokan megkapták és még élnek. Különben is a nagyon betegek pont ezt az oltást kapják, és még ők is élnek. Apu, te is éltél még. Igaz, hogy már szinte csak mi mozgattunk, és pár hét múlva már a kanalat is alig tudtad felemelni. A gyógytornásztól kapott evőeszközökkel is alig ment. És egyre fáradtabb voltál. Miközben kint üldögéltél köztünk és beszélgettünk, mondat közben elaludtál. És ezt egyre többször csináltad. Ilyenkor a szavaidat is alig lehetett érteni. Elkezdett keveredni az álmod a valósággal. Emlékeztem rá, hogy ilyet már láttam a nagypapánál. De hát, ez neked még túl korai lenne…

A háziorvos nyaralni ment, a helyettesítője, amikor kiérkezett hívásunkra, az első kérdései között volt, hogy a szülők megkapták már a 3.-at? Itt fakadtam ki először. Nem. És nem is fogják. Kikerekedett a szeme, egy lépést hátrált. Miért gondolom, hogy amit a tudósok és orvosok nehéz, feszített munkával létrehoztak, azzal bármi gond lehet? És akkor egyszerűen rád mutattam és Anyura. A doktornő felhúzta a szemöldökét. Keringési rendellenességből adódó vizesedést írt a beutalóra. Ezért vannak rajta a „vizes” kiütések, mondta és hát azok bizony viszketnek, látszik is, hogy hol vakarja - mondta. Kórházi vízhajtást kért és az aluszékonyság kivizsgálását. Azt mondta nekem, hogy ő kijöhet hozzád akár naponta egy-egy injekcióval, de itthon ezt a mennyiségű vizet, ami feszíti a testedet, nem lehet kihajtani. Azért a végén ráírta a papírra, hogy az állapotromlás előtt kaptál oltást.

Egy órán belül már a mentő vitt a városi kórházba. A sürgősségin hét órát voltál, én kint a hozzátartozóknak fenntartott várakozóban. Már az ötödik órán is túl voltunk, amikor nagy nehezen megengedték, hogy 2 percre bemenjek hozzád. Előtte megsúgta az asszisztens, hogy nyugi, nemsokára hazamehetünk, már csak át kell vennie a főorvosasszonynak a beteget, aztán már csak a zárójelentésre kell várni. Hazaengedik vizsgálatok nélkül? – kérdeztem döbbenten és éreztem, hogy nő bennem a feszültség. Persze, hiszen nem találtak semmit, ami miatt bent kéne tartani – jött a mosolygós válasz. Bementem hozzád. Infúziót kaptál. Éhes vagy? Nem. Szomjas vagy? Van még vizem. Fogtam a kezed. Nemsokára hazamehetünk. Bólintott.

Amíg kint várakoztam azon agyaltam, hogy rendben van, hazamegyünk, de hogyan tovább? Hogyan fogjuk otthon kihajtani a vizet, és mit kezdjek az aluszékonyságoddal? És a kiütésekkel mi legyen? Ezeket a kérdéseket feltettem az asszisztensnőnek, aki felhívta a vizsgálót, ahová ezután egy óra múlva be is jutottam. Ketten voltak a vizsgálóban. A doktornő kérdezte, hogy miről is akarok vele beszélgetni. Illedelmesen bemutatkoztam és elmondtam, hogy úgy tudom hazajöhet az édesapám. Bólintott a doki. Nem nagyon tud mozogni, szükségünk lesz betegszállítóra. Ismét bólintott. Ezután tőle is megkérdeztem, hogy mit kell tennem otthon Apuval, hogy a beutalóján szereplő tüneteket, illetve állapotot helyre tudjam hozni. Ránézett a kékruhás férfira és csak annyit mondott: na, tolják csak ide azt a beteget! Este fél kilenc volt. És Aput akkor nézte meg először orvos? Ó, hát itt vizesedés van, na és ezek a kiütések! Hát, bent kellene, hogy maradjon, mert ezt meg kéne vizsgálnunk. De úgy hallottam, hogy haza akar menni az úr – csilingelte a doktornő. Mind a hárman apura néztünk. Csak annyit mondott, hogy hát jó, akkor maradok.

A belgyógyászatra kerültél az L épületbe. Életedben először voltál kórházban. Nem értetted, hogy miért nincs melletted valaki folyamatosan, miért nem segítenek, miért nem adnak inni, meg még fájdalomcsillapítót. Már reggel hívtál, hogy azonnal menjünk érted, mentsünk meg innen. A kezelőorvosod azt mondta, hogy először a kiütéseiddel kell foglalkozni, azután jöhetnek az igazi vizsgálatok. Ránézésre valamilyen fertőzés, mert viszket. A vizesedés az mindegy. Viszket, tehát fertőzés, és még vakargatod is. Mondtam, hogy ha fertőzés akkor rajtam is és a családom összes tagján kéne lennie, hiszen kesztyű nélkül értünk hozzád. Azt mondta, hogy akkor majd hív bőrgyógyászt. De addig is ezzel kezelik. És elkezdték a vízhajtást is. Naponta egy órát lehettünk bent nálad. Szerdán már látható volt, hogy a lábaid apadnak, kezdi visszanyerni eredeti formáját. Csak azt nem értettük, hogy miért nem cserélnek többször pelenkát, ha már vizet hajtanak és miért nem forgatnak 3 óránként, hogy ne legyen felfekvésed. Sokszor az volt a válasz, hogy túlsúlyos vagy és nem bírjuk el. Felültetni sem? Akárkivel beszéltem telefonon vagy személyesen bent, mindenkitől megkérdeztem és elmondtam, hogy még soha nem voltál kórházban és nem érted, hogy mi folyik körülötted. Nincs ember, nem érnek rá. Hétfőtől péntekig bírtad bent, majd saját felelősségre hazahozattad magad.

Péntek délutántól Apu, szinte semmit sem ettél és folyamatosan aludtál. Amikor felébresztettünk mindig kellett pár másodperc, hogy itt legyél velünk. Néhány mondat után újra és újra elaludtál. Hőemelkedésed volt. Az éjjelt is végig aludtad. Szombat reggel a kacsában talán egy decinyi, fura színű volt, amit kiöntöttem. A hőemelkedésed nem múlt el. A reggeli mosakodás, öltözködés után két falatot ettél a konyhában az asztalnál. Aggódtunk. Aggódtam. Inni ittál rendesen, és ez először megnyugtatott. Két órát bírtál fent lenni és kértél, hogy vigyünk vissza az ágyba. Fáradt vagy, azt mondtad. Pillanatok alatt elaludtál. Már délután volt, amikor kértem az ápolónő ismerőseinket, hogy nézzenek rád, mert éreztem, hogy valami nincs renden.

Nem akartalak visszaengedni a kórházba. Oda, ahol nincs idő, ember és erő veled foglalkozni. De a véroxigén mérő három ujjadon sem mutatott többet 60-nál. Mélyen aludtál, nem lihegtél, de az egész tested mozgott ahogy a levegőt vetted. És a kacsa teljesen üres volt. Fura volt a szagod. Ültem az ágy szélén és akkor gondoltam először belülről is komolyan, hogy Apu bárhogyan is döntesz, szeretlek, és elfogadom. Korábban mindig győzködtem magamban, hogy ez eddig okés, de azért jó lenne, ha maradnál még… Akkor és ott már nem. És csak az zakatolt a fejemben, hogyha most bevisznek, már nem fogsz haza jönni. Abban sem voltam biztos, hogy a lelked egyáltalán akar-e még maradni. Hívjunk mentőt, mert ez így nagyon nem jó! – győzködtetek. A férjem kezében lévő telefonban a 112-esen keresztül egy női hang szólított fel: ébresszem fel, nem lehet ennyire rossz valakinek a véroxigénje. Apu magához tért, annyit mondott, hogy jól van és már vissza is aludt. Többször is felkeltettük, látta mit mutat az ujjain a mérő. Mondtam, hogy kéne a kacsába tenni valamit, mert csontszáraz, de csak annyit mondott, hogy most nem kell.

Vizeletpangás és oxigénhiányos állapot, illetve folyamatos hőemelkedés miatt vitt el a mentő, amivel mentőorvos természetesen nem érkezett. Hétvége van, nincsenek, csak a mentősök. Amelyik megmérte a szaturációdat azt mondta, hogy biztos gond van a mérőnkkel, de aztán rájött, hogy a keringési problémáid is belejátszhatnak abba, hogy ennyire alacsony szintet mutat. Anyu ment be veled, majd két kedves Szomszédunk. Egyikőjük ápolónő, tudod, te is kedveled őt. Legalább érteni fogja, amit mondanak és elég vehemens fajta, nem hagyja magát, miközben Anyu sokszor nem érti, amit mondanak neki. Éjjel értek haza és téged ugyanabba a szobába fektettek be, ahonnan hazahozattad magad. Igaz, most egy jobb ágyat kaptál. Ennek van korlátja, most már nem tudsz róla leesni és nem kell hozzá négy ember, hogy visszakerülj az ágyra. És ennek még a fejrésze is emelhető.

Húgyúti fertőzést kaptál, valószínűleg akkor, amikor a katétert kivették – mondta az új, egy másik kezelőorvos. Fiatal és talán lelkesebb doktornőt. Széles spektrumú antibiotikum kúra kezdődött, a vízhajtás folytatódott. És oxigént is kaptál légzéssegítőként. Így már nem aludtál el folyton és jelen voltál. És nagyon nem tetszett neked, hogy megint kórházba kerültél mozgatható ágytámla ide vagy oda. Meddig tart a felelőssége egy embernek és kinek kell elszámolnia ezzel? Apu nem akart kórházban lenni, de ha itthon marad és történik valami, én vagyok az, aki nem hív mentőt, miközben az otthonápolója vagyok… Haza akart jönni. Mindennap telefonáltunk, délután látogattunk. Rizikós volt, mert közben lejárt a „védettségi” kártyám. Csak Anyunak volt még érvényes az oltások miatt. Minden látogatás után őrá is figyelni kellett. Anyu lábszára bevörösödött, alig tudott ráállni. Ha fogcsikorgatva is, de ott akart lenni veled, melletted. Esténként felpócolt lábakkal feküdt, és kenőcsök tömkelegét simogattuk bele, hogy másnap is lábra tudjon állni. Az ő állapota is romlott, ahogyan kezdte megérteni, hogy valami nagyon nincs rendben veled.

Apu, csak 10 napot kellett kibírnod, addig tartott az infúziós kezelés, utána labor és ha jók az eredmények, már jöhettél is volna haza. Láttam, hogy egyre fáradtabb vagy, és azt is, hogy orrolsz rám, amiért még mindig nem vittelek haza. A doktornő mindig bíztatott, azt mondta, hogy javultak a leleteid és, hogy bent ápolnak rendesen, mindig este fürdetnek, ellátnak mindennel amivel kell. Több fájdalomcsillapítót nem kaphatsz, amit igen, azt az infúzióval együtt csepegtetik. Azt mondta, addig ne vigyünk haza, amíg a kezelés tart, mert az, amit kapsz, csak kórházban adható. Kis türelmet kért. Már azt kezdtük el szervezni, hogy hogyan csináljuk, amikor hazajössz. Mert hát lehet, hogy itthon is szükség lesz légzéssegítésre, tehát kell oxigénpalack, meg minden.

Hétfőn telt le a tizedik nap és már nagyon vártuk a keddi laboreredményeket. Kedden az Öcsémék voltak nálad, ők mesélték mennyire jó volt, hogy egész idő alatt jelen voltál, tiszta tudattal, mosolygósan. Mindent megettél, amit vittek, kávét ittál és fülig ért a szád, amikor a fiúk, az unokád is megjelent a kórterem ajtajában. A telefonban lelkesen mesélték, hogy milyen jót beszélgettetek, hogy ők simán fel tudtak ültetni, illetve azt is, hogy a sógornőm ellátta a felfekvéseidet. Mert, hogy lettek, és azok is fájtak. Ezt nem értettem, hiszen, ha az ápolók a kórházban elláttak, és figyeltek rád, akkor nem lehettek volna felfekvéseid… Azt is mondták, hogy beszéltek a doktornővel, aki azt mondta, hogy még kér pár napot, mert annyit nem javult az állapotod, mint amennyit vártak a kezelésedtől és kapsz még gyógyszert. Ezután én is felhívtam, ugyanazt mondta nekem is. Elkezdtem egyezkedni vele: hogyha már nem kap infúziót csak gyógyszereket, akkor azt akár itthon is kaphatná. Azt mondta, ha megesküszöm rá, hogy mindennap beveszi a tablettát, amit felír, akkor megbeszéli a főorvosasszonnyal és lehet, hogy szerdán, esetleg csütörtökön hazavihetjük.

Már másnap friss ágynemű várt. Bár addig is naponta cseréltük, nehezebb napokon akár 3-4x is és készültünk a sebek kezelésére. Hívtalak délelőtt, de nem vetted fel. Fél kettőkor a főorvosasszonyhoz kapcsoltak. Már hívni akartam Önöket – furcsa a hangja, ez így nem hangzik jól – ma mindenképpen jöjjenek be meglátogatni az édesapját. Rohamosan romlik az állapota, az a helyzet, hogy véráram fertőzést kapott. És csak mondta, mondta és magyarázott latinul, aztán magyarul, hogy mindent megtesznek, de ma mindenképpen menjünk be – ismételte sokadszorra. Doktornő, mi van az apámmal? – sikerült igen határozottan kérdeznem, mert pár másodpercig csend volt, majd annyit hallottam a telefonból, hogy jöjjenek és készüljenek a legrosszabbra. Lefagytam. Pár percig mozdulatlanul ültem, aztán hívtam a testvéremet. Elsírtam neki mit mondott az orvos, ő is kapkodta a levegőt és ő sem értette, hogy mi történik. Pestről nem tudtak ma is feljönni. Megbeszéltük, hogy gyorsan megnyugszom, hogy Anyu ne vegyen észre rajtam semmit, és azonnal indulunk a kórházba.

Apu, az öreg Corsa tud 140-nel is menni! Ahogy beléptünk a kórterembe te aludtál, az első változás pedig az ágyad mellett lévő oxigénpalack volt. Te kis burzsuj, már saját palackod is van? Ezt hogy fogjuk hazavinni? Megfogtam a kezed, felébredtél. Ki halt meg? – kérdezted és szemeddel körbe néztél. Amikor felismertél visszamosolyogtál. Én még élek – mondtad. Még jó hogy élsz! Ez így van rendjén. – nyugtáztam és visszatettem az orrodba a légzést segítő szilikon csövecskét. Anyuval felváltva fogtuk a kezed. Mondta neked, hogy egy kis dobozban pacal pörköltet tett félre, tudja, hogy mennyire szereted. Ha a doktornő engedi holnap bevisszük. Most Túró Rudi és banán volt nálunk. Lassan ettél, ittál. Azután elszunyókáltál majd megint felébredtél. Hol vannak az emberek? – itt vagyunk feleltem. Nem ti, a többiek. Csak most fogtam fel, hogy a kórterem szinte üres, pedig 2 napja nem volt egyetlen szabad ágy sem. Apu melletti ágyon feküdt egy középkorú férfi, mindenki más hazament, vagy elment. Bejött a doktornő.

Nagyon sajnálom, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem, az édesapja eredményei folyamatosan romlanak a gyógyszerek mellett is, kitöltünk egy papírt, hogy bármikor bejöhessenek látogatási időn kívül is, adhatnak enni, inni a bácsinak, amit csak megkíván – ezt így egy levegővel.

Azt mondta a főorvosasszony a telefonban, hogy véráram fertőzést kapott – vettem át a szót. Igen, nem tudjuk hogyan, de ez van. A fertőzés gyakorlatilag minden szervét támadja. Holnap reggelre konzíliumot hívtam össze, mert van még egy olyan antibiotikum, amit csak engedéllyel lehet adni, az talán segíteni tud. Addig nem vihetik el, mert nem tudjuk kezelni, mindjárt hozom azt a papírt – és kisietett a szobából. Véráram fertőzés, azaz vérmérgezés. De hogy a csudába kaphat egy beteg egy kórházban vérmérgezést?

Leváltottam Anyut, és újra én fogtam a kezed. Tudod milyen nap van ma? – néztem rád, és vártam a választ. Felhúztad a vállaidat és csodálkozva néztél rám. Nem- mondtad. A dátumról sem jutott eszedbe. Ma van a születésnapom – felcsillant a szemed és csücsörítettél. Az a két puszi annyira jól esett! Aztán félrenéztél és megkérdezted, hogy az a kutya? Milyen kutya? Az a nagy fehér kutya, hogy került ide, kié? - még mindig ugyanazt a pontot nézted. Szerintem hozzád jött – feleltem. Szép? – kérdeztem teljesen természetesen. Igen – és megint szunyókáltál pár percig.

Apu, napokkal ezelőtt volt már hasonló látomásod, amikor valakinek nagyon magyaráztál. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy éppen tanítasz valakit villamost vezetni, meg valamit beállítani. Perceken keresztül magyaráztál mire felismertél minket, és újra velünk voltál. De ez most más volt. Most minket is láttál, és azt a fehér kutyát is. Annyira nézted, hogy nem figyeltél arra sem, hogy kiesett ismét az orrodból az oxigénes csövecske. Már félórája lejárt a látogatási idő, amikor a doktornő megérkezett a papírral.

Anyut és az Öcsémet írtuk fel rá, hogy amint jönni tudnak be is jöhessenek hozzád. Én majd jövök látogatási időben. Még nem akartunk elindulni. Fogtuk a kezed. Egy-egy pillanatra felébredtél, körbe néztél, láttad, hogy melletted vagyunk, nyugtáztad és megint elbóbiskoltál. Éreztem körülötted mást is. Ugyanúgy, ahogyan azt a Nagypapa mellett sok évvel ezelőtt. Anyu már remegett a fáradtságtól, indulnunk kellett. Szeretlek Apu! Holnap jövünk! Bólintottál, majd ránéztél arra a pontra, ahol a nagy fehér kutyát láttad. Azután újra elaludtál. Még egyszer visszanéztem a kórterembe. Nyugodtan, egyenletesen lélegeztél. A melletted fekvő beteg meglepetten nézett rám, majd rád és bólintott. Mintha azt mondaná, nyugodjanak meg, minden rendben lesz.

Hazafelé nem száguldoztunk. Valami baj van – mondogatta út közben Anyu sírdogálás közben. Minden rendben lesz – nyugtatgattam, tudod, reggel majd lesz az a konzílium. Aztán majd kap jó kis antibiotikumot, és majd lesz valahogy. Apu egyik fő tanítása volt ez. Pontosabban: úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Különben is, ma van a születésnapom. El is felejtettem. Se torta, se buli. Sebaj. A fészen sokan felköszöntöttek, majd válaszolok mindenkinek, ahogy szoktam. És akkor ott éreztem az arcomon Apu puszijait. Belül olyan jó és meleg lett. Minden rendben van.

Aznap este sokat forgolódtam az ágyban. Reggel hétkor csörgött a telefon: az édesapja ma hajnalban öt órakor álmában meghalt. Részvétem. Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Apu, úgy döntöttél, hogy nem vársz semmilyen konzíliumra, nem kell már több gyógyszer, eleged lett a fájdalomból. A Mindenséget választottad. Elmentél a szépséges fehér kutyával sétálni.