Tizenegy napja vesztegel egy hét gyermekes család Magyarországon, mert ide-oda dobálják őket. Budapest Keleti- és Nyugati pályaudvarra folyamatosan érkeznek vonatok, és özönlenek a háború elől menekülők. Február vége óta, több mint százhatvanezren lépték át magyar határt.

Amikor belépünk a Keletibe látszólag minden flottul megy. A hangosbemondó sorolja a megüresedett pozíciókat hosszan, mintegy háromszáz embernek tudna munkát biztosítani a MÁV, a peronok mentén pedig forgat éppen a Házon kívül. Egy-két család ül a peronon, köztük egy szemét kisírt idős asszony nyakig betakarózva. Jehova tanúi összefagyva teljesen érthetetlenül jwpotnorg táblákkal a kezükben állnak négyen. A váróban már látványos a háború következménye. Több százan állnak sorba az illemhelyhez. A kitelepült civilek ételt és meleg ruhákat osztanak. A rendet húszéves rendőrök vigyázzák. A Keleti parkolójában mindenből csak annyi látszik, hogy rendőrautókkal van tele és, hogy transzfer buszokkal hozzák viszik a háború elől menekülőket. Gyerekek, édesanyák, diákok és nagymamák várják, hogy legyen hol aludniuk.

A Nyugatiban már sokkal szervezettebb a helyzet, hála a civileknek. Van információs bódé tolmácsokkal, szerveznek szállást és utazást is. Már akinek tudnak.

A menekültek sokfélék, vannak olyan családok, akik csak oroszul, vagy ukránul, csak cigányul, és vannak olyanok is, akik csak magyarul tudnak. Sok fiatalt is láttam, ők valószínűleg diákok, akik szedték a sátorfájukat. Folyamatosan érkeznek adományok a standokra. Napok óra vesztegelnek itt önkéntes romák is a parkolóban. Itt mindenki össze van fagyva. A rendőrök, a menekültek és a segítők is.

A Nyugati parkolójában felállt segítőponton a hajléktalanokat is megetetik a roma önkéntesek, nem tesznek különbséget. Bárki, aki elmegy az asztal előtt, szó nélkül nyomják a kezébe a szendvicseket és az innivalót, mert a menekültek nagy része szégyell elfogadni bármit. A gyerekeknek csokoládét, gyümölcslét és gyümölcsöt is nyomnak a kezükbe. Amikor sok gyermekes családot látnak egy egész szatyornyi élelemmel pakolják fel őket, nem cicóznak.

Bent a peron oldalán vesztegel egy cigány család, a lányok színes szoknyákban, az édesanya fején egy műanyag játék koronával. Egy kisfiú úgy reszket, mint ahogy a stroboszkóp szokott villogni. A vöröskereszt önkénteseitől kérek takarót, és betekerem a gyereket. Ekkor látom, hogy a kislányon egy zokni és egy szandál van. Nem értem mit mond a család, mert keveri a cigányt más nyelvvel és én sem beszélem igazából, ezért mutogatom, hogy nem rabolom el a kislányt, hanem szerzek rá cipőt. Kb. 27-es, mondom a lányoknak az adománypultban. Mindenki készségesen segít, kapnak még takarókat is. Megköszöni az édesanya és mondja, hogy Germániába tartanak. A szemében inkább reményt láttam, mint elkeseredettséget. Nekik jobb életük lehet, hiszen a család férfi tagjai is velük voltak.

Nem úgy, mint annak a kárpátaljai magyar családnak, amelyik tizenegy napja vesztegel Magyarországon. Bemondta Zelinszky a rádióba, hogy háború van és elindultunk gyalog, meséli az édesanya. Nem volt mit tenni, folytatja, pedig a férjemet és az öcsémet is ott kellett hagynunk, mert elfogták őket katonának. A Zselenszky hibás mondja a nagymama, mert ha megadná magát most béke lenne. Nekünk mindegy ki van hatalmon, mi békében akarunk élni, érvel a nagymama.

Saját házuk van és jószágokat tartottak. A határt viszonylag gyorsan átlépték, mert közel laknak, meséli a hét gyermekes édesanya. Először egy tanyára vittek minket, ott aludtunk egy éjszakát, aztán elvittek minket Szigetcsépre egy fogadóba. Se telefon nincs nálunk, se pénz. Egyszer csak közölte a fogadós, hogy esküvő lesz és távozzunk. Kiraktak minket egy vasútállomáson, úgy kerültünk ide a Nyugatiba. Hiába jártam át Magyarországra dolgozni, itt nem ismerek senkit, mondja az édesanya. A gyereknek még pelenkája sincs, annyi dolgot hoztak magukkal, amit elbírnak. Egy másik stand önkéntese kihallotta ezt a beszélgetésből és azonnal hozott egy csomag pelenkát.

Ekkor a tíz éves forma kislány azt mondja, hogy napok óta nem beszéltem édesapával. Nem tudunk mit mondani. Csendben maradtunk mindannyian.

A civilek nem találnak nekik szállást és már éjszaka van. A roma önkéntesek felrakták a családot a határőrség buszára, hogy amíg nincs hol aludniuk, legalább melegedjenek és pihenjenek meg a gyerekek.